Megfelelve szép hagyományunknak, miszerint minden kulturális áramlat - egy nagyon vékony réteget leszámítva - több éves késéssel érkezik meg hozzánk a jóval előrébb járó, nálunk szerencsésebb nyugati és egyes távol-keleti országokból, az elmúlt pár évben itthon is divatba jött a múltbarévedés, előbb a hetvenes, majd a nyolcvanas évek megidézése. Vagy nem is megidézése, inkább erőltetett előráncigálása. A megidézés azokban az említett szerencsésebb sorsú országokban történt, történik, és ennek egy rakás példája van zenében, divatban, satöbbiben.

Felületesen figyelve azt mondhatnánk, nálunk is ez van, tombol itt is a retro. Kicsit nagyobbra nyitva a szemünket viszont egészen másképp fest a helyzet.

Az új irányzatokra fogékony, előbb említett szűk réteg - mint ahogyan máshol is - régen túl van már az elmúlt évek retro korszakán, annak csak néhány értékesebb elemét vitték tovább, ám a tömegkultúra - ebben a szerencsétlen sorsú országban - még bőven fenékig a retróban tapicskol. Egész pontosan az annak nevezett izében. Merthogy az sem tisztázott itt a legtöbbekben, mi a fene is az a retro.

A nálunk legelterjedtebb használat szerint a retro semmi más, mint nosztalgia.

Ráaggatjuk ezt a divatos kifejezést az amúgy is időről-időre fellángoló, sőt, szinte permanensen létező nosztalgiázási kedvre (amely ránk, magyarokra különben is extra dózisban jellemző), és ezzel le is tudtuk a történetet. Van egy szép, új, nagyon menő szavunk arra, ami eddig is volt, de így legalább eladhatjuk a korábbinál nagyobb felhajtással, mintha ez valami új, és ebből kiindulva csúcsszuper dolog lenne.

Hogy ez így legyen, nem mellesleg egy csomó nímandnak és újat produkálni már képtelen őskövületnek érdekében is áll, hiszen előrángatni valamit a múltból nagyjából mindig sokkal egyszerűbb.

Dévényi Tibor például öndefiníciója szerint manapság retro dídzsé. Ez valójában annyit tesz, hogy tenyerét dörzsölve újra beáll a pultba, úgy csinál, mintha mi sem történt volna, mintha nem teltek volna el azok az évek, amik ugye elteltek, mikrofont ragad és lejátssza azokat a zenéket, amiket már annak idején is kár volt.

Aztán persze mára már az utolsó falusi diszkóban is van retro buli, ami abból áll, hogy az aktuális muzsikák helyett tizenöt, vagy még inkább huszonöt-harminc évvel ezelőtti zenéket rángatnak elő táskájukból a lemezlovászok. Távolról sem arról van természetesen szó, hogy bemutatni szándékoznának régen elfeledett, vagy talán soha előtérbe sem került, figyelemre méltó zenéket a múltból, hanem a maiak helyett az akkori slágereket játsszák, amik mindamellett, hogy unalomig ismertek - mivel korábban is ezeket játszották nosztalgia címszó alatt -, az esetek nagy részében - mint Dévényinél is - borzasztóak, hiszen akkor sem volt más a helyzet a Balkán sarkán, mint ma.

Szóval itt valójában igazi retróról szó sincs. Így ez csak a selyempapírba csomagolt szar esete.

Na, de akkor, tényleg, mi a fene a retro?

Nem fogok marha nagy titkot elárulni, de valahogy ezt a keveset se sokan képesek megérteni.

Eleve a retro nem egy önálló zenei, művészeti, vagy akármilyen egyéb stílus, hanem egy jelző, amivel adott módon, felfogásban (stílusban, hah!) készült műveket illetünk. Mint jelző pedig, alapvetően nem is a nosztalgiával, hanem a nosztalgikussal állítható párba, ha jelentéstanilag korrektek akarunk lenni.

Ami retro, az elsősorban abban különbözik a nosztalgikustól, hogy amíg ez utóbbi visszasírja a múltat, addig előbbi csupán olyan, mintha ezt tenné. De nem teszi.

Na jó, ennél persze kissé bonyolultabb a helyzet, de nem sokkal.

Ami retro, az szó szerint megidézi a múltat. Idézi. Meg. Ízeket, hangulatokat, érzéseket villant fel, de úgy, hogy nem nyakig belenyomja a fejünket mondjuk a nyolcvanas évek rózsaszín cukormázas szirupjába, és addig fel sem enged, míg nem könyörgünk, hogy hagyja abba, hanem érzéssel, intelligensen csinálja, folyamatosan fenntartva az érdeklődést.

Ami retro, az általában vicces, ironikus. Szolid szeretettel viszonyul a letűnt korhoz, ami mellett azonban rá is mutat annak visszásságaira, mai szemünknek már jól látható hibáira. Teszi mindezt például azzal az eszközével, hogy ami retro, az legalább annyira jelen is, mint múlt. Felhasználja az aktuális kor technikai megoldásait, ötleteit, művészeti elgondolásait, és ezeket ötvözi a megidézni kívánt időszak sajátosságaival.

Ugyanakkor, ami retro, az megjeleníti a jelent is, pontosan azáltal, amennyit hozzáad abból a múlthoz. Ezzel egy valódi retro alkotás karakteres képet fest az adott korról is, nem csak a megidézni kívántról. A jelen és a múlt olyan vegyületet képez benne, amelyben jól érzékelhetőek azok önálló elemei is, ám a kettő együtt egy harmadik, szintén önálló, egységes, addig nem létező, új alkotást eredményez, amely - kivitelezéstől függően természetesen - akár olyan zseniális is lehet, hogy képes a teljesen új, újdonságában jövőszerű érzését kelteni.

Éppen ezért a valódi retro alkotás nem akarja visszahozni a húsz-harminc évvel ezelőtti világot, beletörődik annak elmúlásába és a visszaidézést az előremutatás, az új alkotás létrehozásának szolgálatába állítja.

Mindezekből következik tehát, hogy a '70-es, '80-as, '90-es évek zenéit játszó rádió például nem retro rádió. Az ugyan ennek a kornak a zenéit pörgető lemezlovas nem retro dídzsé, és apu elhasznált melegítőjében, vagy trapézfarmerjában, esetleg anyu pöttyös szoknyájában flangáló tini nem a retro divatot követi.

Ők nosztalgiáznak. Vagy, ha életkoruknál fogva ezt nem tudják megtenni, egyszerűen korábbi korok zenéit hallgatják, ruháit hordják. Ez azonban nem retro. A retróban ugyan vannak nosztalgikus elemek, ám nem merül ki pusztán azokban, ahogyan erről fentebb szó esett.

Ami nosztalgikus, az elég egyszerű képlet alapján működik, míg ami retro, az jóval bonyolultabb. Előbbi ebből kifolyólag egy idő után unalmas, utóbbit meg rohadtul nehéz igazán jól csinálni. Ennek köszönhetően aztán globálisan elmondható, hogy piszkosul kevés valóban jó és értékes, még kevesebb zseniális ilyen alkotás létezik.

Le is cseng a retrót övező felhajtás hamarosan végleg.

(A képen látható diszkógömböt a BARAKA_DESIGN készítette és innen származik.)

UPDATE: A Soundhead szerkesztői úgy gondolták, szívesen megmutatnák mindezt saját olvasóiknak is, így április másodikán ugyanez náluk is megjelent.