Az a helyzet, hogy általában tetszeni szoktak Tim Burton filmjei. A világok, amiket teremt és az azok által előidézett hangulatok legtöbbször elég erősek ahhoz, hogy az adott filmek esetleges - bár nem jellemző - gyengeségeit (mondjuk, mint forgatókönyv, vagy színészi játék - ismét: nem jellemző!) elfedjék, elfeledtessék. Pontosan emiatt gondoltam, hogy a Sweeney Toddot Tim Burton rendezésében még a magamfajtának is érdemes lehet megnézni, holott a magamfajta ez esetben egy olyan faszkalapot takar, aki egy musical megtekintése közben leginkább csak arra bír gondolni, hogy mikor hallgatnak már el végre azok az idióta, giccses szarokat kornyikáló paprikajancsik ott a színpadon, vagy épp a filmvásznon. Szóval bíztam benne, hogy Burton képes lesz úgy elmesélni a történetet, hogy közben nem kapok frászt a műfajtól, amit használ.

Csakhogy hiába, mert úgy nagyjából az első fél óra után már minden bajom volt a moziban, még annak ellenére is, hogy Burton egy jó előre kiszámolt pillanatban bedobta mentőövnek Boratot, vagyis egész pontosan a most éppen talján borbélyt alakító Sacha Baron Cohent. Annyira jól kiszámolta, mikor kell engedni a nézők gatyamadzagján, hogy azt tanítani kéne, ám sajnos a probléma filmmel addig sem a humor hiánya volt, hanem hogy Burton világa egész egyszerűen nem bizonyult kellően erősnek ahhoz, hogy zárójelbe tegye számomra a műfaji sajátosságokból eredő kellemetlenségeket. Egész egyszerűen a Sweeney Todd közben mindvégig azt érzi a néző, hogy a film minden egyes kockáját látta már egy másik Burton-filmben, így az ezekkel teremtett világ és hangulat a legcsekélyebb mértékben sem túl érdekes, ijesztő, vagy éppen magával ragadó. Inkább kicsit unalmas. A nem rossz, de semmi extra esete, egy korrekt iparosmunka, ám annál nem több. Burton ez esetben valamiért nem volt elég bátor ahhoz, hogy egy igazi mestertől megszokott eleganciával és könnyedséggel csavarja ki, szedje elemeire és rakja újra össze alapanyagát, nem volt benne elég mersz (vagy kedv, vagy valami más) ahhoz, hogy túllépjen a műfaji kereteken és játszva rúgja fel vagy értelmezze újra a szabályokat. Egyszerűen a Sweeney Toddal Burton semmi olyat nem tett, amitől igazán maradandóan mesélné el a már egyébként igen jól ismert történetet, ha csak azt a néhány száz liter vért nem írjuk a számlájára, amit elfröcsköl a filmben és aminek a korábbi feldolgozásokban és az eredeti Broadway-darabban csak a töredékével találkozhatunk.

A Burton által megteremtett világ egyébként meggyőződésem, hogy nem csak önmaga korábbi alkotásainak másolása miatt nem működik megfelelően erősen a Sweeney Toddban, hanem annak a szerencsétlen helyzetnek köszönhetően sem, hogy Burton pont abban volt rendhagyó, amiben nem kellett volna. Egy az egyben megtartotta ugyanis a musical eredeti, Stephen Sondheim által írt zenéjét, így aztán a legtöbbször rettentő ismerős képi világ mellől fájóan hiányzik a megszokott Danny Elfman. Mindez egyébként azért is rossz húzásnak bizonyult, mert a darab eredeti zenéje néhol már-már bántóan nem simul össze a rendező vizuális teremtményével, és ez esetleg hiába szándékolt ellenpontozás, rosszul működik és inkább csak a megszokott zeneszerző hiányát erősíti, valamint a film végére az eredeti Sondheim-dalokat is sematikusabbnak, ötlettelenebbnek halljuk általa, mint amilyenek azok valójában.

Mindezek mellett azt gondolom, adja magát, hogy a most éppen pengefetisiszta örültet (szokásához híven hibátlanul) alakító Johnny Depp (aki amúgy úgy fest az egész filmben, mintha egy kiöregedett Ollókezű Edwardot látnánk), és a boszorkányszerepekben verhetetlen Helena Bonham Carter sem elég a nagy dobáshoz, a musical számomra zavaró jegyeinek legyőzéséhez meg pláne. Még akkor sem, ha Depp például elismerésre méltóan nem próbálta megmutatni, hogy énekelni is mennyire nagyon tud, hanem belátva egy musicalszínésznél nyilvánvalóan szerényebb adottságait, legtöbbször megmaradt az énekelve beszélésnél, ami a magamfajtának némi felüdülést nyújtott.