Annak idején, amikor még a groove.hu nevű, 2004 nyarán megszűnt elektronikus zenével foglalkozó szájtot szerkesztettem és írtam, készült egy kritika Ricardo Villalobos Taka Taka című mixalbumáról, ami aztán végül soha nem jelent meg az oldalon. Most viszont nemrég újra meghallgattam a lassan 4 éves mixet, ami még mindig tetszik, ráadásul a gépemen is megtaláltam az említett írást, úgyhogy arra gondoltam, felteszem ide. Mert miért ne? Tessék.

Mindenek előtt egy kis közhelyszösszenet: jobb később, mint soha. Apropója, hogy az alább tárgyalt lemez, 2003 nyarán látott napvilágot, ám mindezidáig oldalunkon nem került rá sor. (2004 februárjának elején járunk.)

Ricardo Villalobos neve intellektuálisabb elektronikus zenei körökben jól ismert, és jól (is) csengő név. Szerencsére hazánkban is egyre többen ismerkednek meg behatóbban egyre intenzívebben bővülő munkásságával, melynek lemezlovász oldala mindezidáig két hivatalosan megjelent mixalbumot foglal magába. A Taka Taka az utóbbi.

(Érdekes megfigyelni, akkor még hogyan lehetett írni Villalobosról. Ma már mindez igen viccesen hat, hiszen ő és haveri köre olyan népszerűségre tettek szert azóta nálunk is, hogy a múltkor éppen asszem egy jegypénztáros kisasszony kuckójából hallottam a What's Wrong My Friends? kiszűrődő hangfoszlányait.)

Huszonkét felvétel, nem egészen nyolcvan perc. A tracklistát elnézegetve mar előre sejthető, nem vettünk zsákbamacskát.

A lemez első felének gyors egymásutánban következő minimál- és mikro-house felvételeinek kifacsart, atomjaikra szedett, majd újra összegyúrt, egyre magával ragadóbb, hol feszes, hol andalító, soha véget nem érőnek tűnő hangáradata után mind hosszabban élvezhetjük a dj egymást követő korongjait. Egy időre előkerülnek a Ricardo dél-amerikai származását, és az ottani kultúrához való kötődését jól példázó ütősök is, melyek kis túlzással egy valóban korunknak megfelelő karneváli felvonulás aláfestőjeként is jó szolgálatot tehetnének.

A lemez közepén, Walter Jones All God's Childeren című szerzeményének Maurice Fulton remixével elérkezünk a korong talán egyik legérdekesebb felvételéhez. Egy pillanatra megtévesztő effektek ütik meg fülünket, melyek cédénk gyári minőségéről vetnek fel bennünk negatív gondolatokat. De hamar ráeszmélünk, gond egy szál se, mindössze Ricardo barátunk űz tréfát velünk. Elektro opuszokra emlékeztető hangok, még erősebb ütősök. Mintha a négynegyedes lábdob mellett valaki a háttérben jazz koncertekről itt felejtett egész dobfelszerelést püfölne bőszen. És nem tévedünk. Mire mindezt megemésztjük, felfogjuk, Villalobos már fűzi is tovább utazásunk szálait. Zongorafutamok és némi acides csavarás. Ami kell. A lemeznek ezen a részén már garantált a teljes (abszolút jó értelemben értett) kábulat. Állunkat a padlón, agyunkat pedig egy teljesen másik dimenzióban kereshetjük, ha ahhoz támadna kedvünk. De nem fog. A hátralévő percekben még biztos nem.

Hosszúra hagyott, elnyújtott keverések, egymásba fonódott melódiák: szinte észre se vesszük az átmeneteket.

Daniel Bell agytekervényeket jócskán megdolgozó Squirrel Bate-je után a False You Wouldn't című műve munkálkodik tovább koponyánkban, amikor is - mondhatni teljesen váratlanul - elérkezünk a lemez legelementárisabban megragadó részéhez: Dexter. Villalobos lemezen szereplő egyetlen saját műve, mely - az azóta megjelent - Alcachofa című szerzői albumon található. A Taka Taka kiadásakor még unreleased megjegyzéssel szereplő mű majdnem könnyeket csal szemünkbe. A lassan hömpölygő dallam hangjaival övezett pillanatok mintha egy soha el nem múló egésszé, egyetlen pillanattá sűrűsödnének, melyet tovább fokoz Villalobos mesterien eltalált mixe, ahogyan átúszunk az Errorsmith Stiff Neck című őrületébe, mely minden bizonnyal a lemez legcsupaszabb, legminimálabb perceit hozza el. Az egyre fokozódó, majd egyre jobban széteső fémes hangfolyam egy Luciano-trackbe torkollik: a Mr. Chancletta némi feloldást ad az elmúlt percek melankolikus hangulatából.

A korong utolsó felvételei leginkább a deep house jegyében zajlanak, megfelelően andalító zárlatot kölcsönözve ezzel a mix végének, mikor is Ricardo segítségével voltaképpen - hangulatilag - ugyan oda érkezünk, ahonnan nyolcvan perce elindultunk.

Nyolcvan perce. Holott egyetlen pillanatnak tűnt az egész.

A lemezt egyes külföldi szakértők Claude Young és Stacy Pullen DJ Kicks-lemezei óta megjelent legzseniálisabb hivatalosan kiadott mixnek tartják, mások ilyen messzire nem mennek, ám abban szinte kivétel nélkül megegyeznek, hogy valóban az elmúlt idők egyik legjobb cédébe préselt dj-szettjét produkálta nekünk Ricardo Villalobos.

Csak egyetérteni tudunk. Tökéletesen.