Soha életemben nem gondoltam, hogy a Kispál és a Borz egy különösen jó zenekar lenne. Nem rossz, de hogy miért pont belőlük lett az elmúlt évtizedek több generációt is átölelő kultzenekara - egy olyan banda, ami például haverkodási alapot jelent egyes gimnáziumokban a fiatalabb tanárok és a végzős tanulóik között, és akiket ma már csak azért nem hív az összes egyetemi klub minden hónapban fellépni, mert nem fér el a közönségük egyikben sem -, az számomra rejtély. Egyetlen albumuktól sem vágtam igazán hanyatt magam, nem egyszer jártam koncertjükön, van egy csomó haverom, aki masszív rajongó, de én mégsem éreztem soha, hogy húú, meg haa. És semmi hasonlót sem.

Ettől függetlenül természetesen vannak olyan számaik, amiket kedvelek. Nagyon. Jóval kevesebb viszont, mint amennyit a magyar alternatív könnyűzene klasszikusai közé tuszkoltak rajongók, kritikusok meg fene tudja még kicsoda az elmúlt két évtizedben. Ezek közül az egyik legnagyobb kedvencem az alábbi szám, úgyhogy mivel éppen mostanában ünnepli a zenekar huszadik születésnapját, nekem meg pont a napokban jutott eszembe ez a nóta, amit azóta folyamatosan dúdolok, ezért most próbáljuk meg együtt! Tudom, hogy menni fog.