Ha már South Park volt az előző, akkor folytatom még egy kicsit. A minap Fábrynál szinkronhangok vendégeskedtek, így került az adásba Bozsó Péter, Csőre Gábor és Dolmány Attila is, akikkel a nemzet showmanje a következő beszélgetést bírta elkövetni.



Igen, valószínűleg most legtöbben ugyanarra gondolunk. Az még hagyján, hogy Fábry már a felkonfnál rosszul mondja a karakterek neveit, de aztán az is pillanatok alatt kiderül, hogy halvány fingja sincs (ja nem, az van, mint később megtudjuk) a South Parkról úgy általában. Gyakorlatilag azt sem igazán tudja kikkel ül szemben, ennek köszönhetően pedig olyan szánalmas poénkodásba torkollik részéről az a nem egész öt perc, amit a három színészre szán a produkció, hogy az, minden bizonnyal, igen előkelő helyet foglal majd el Fábry-életmű legcikibb, legszánalmasabb pillanatait összegző gyűjteményben (feltéve, ha ezt valaki egyszer elkészíti, színes, szagos, díszdobozos, duplalemezes kiadásban, ofkorsz).

Persze a probléma nem azzal van, hogy Fábry nem vágja a South Parkot, vágják azt helyette például az általa (egyébként nagyon helyesen) propagált Godot Dumaszínház nála jóval fiatalabb humoristái, akiknek célközönsége is jobban képben van ebben, mint Fábryé, viszont ha már a producer meg a stáb berak a műsorába három fiatal magyar színészt, akik a kor egyik legkultikusabb rajzfilmsorozatának szintén nem kevésbé kultikus szinkronjáért felelősek, akkor felvétel előtt legalább egy nyamvadt - huszonkét perces! - részt illett volna megnézni a sorozatból. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy Sándorunknak a stáblista egyébként rettenetesen erőltetett eljátszásakor ne a már ezer éve megunt, hónaljszagú figuráját bedobva kelljen küzdenie a műsorrészből még hátralevő másodpercekkel. Ez még akkor is joggal elvárható, ha futószalagon készül a show és már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt kifulladt, házigazdájával együtt.