Már azt hittétek, hogy a nagy várakozás után nem is fogok írni az új Bëlgáról, mi? Dehogynem, éppen most. Csak előbb meg kellett hallgatni tisztességesen, figyelmesen, alaposan, mint ahogy Veres Jánosék készítették az idei költségvetést.

Megtettem és komoly következtetéseket vontam le.

A Zigilemez (amit a címről korábban írtam, meg amit a borítóról a fent linkelt másik posztban, azt a tizenhét szám többszöri meghallgatása után is tartom) akárhogyan is hallgatjuk, kétségkívül eddig az egyik legjobb Bëlga-album. Ha valamelyik korábbi jobb nála, az csak a legelső lehet. (De erről majd csak később, a tovább gomb és néhány körmondat után.)

Mindez egy egészen jól követhető folyamat eredménye: ezek az arcok mostanra, nagyon megtanultak dalokat írni. Nem szövegeket, amiket ritmusra el lehet nyomni így-úgy összetákolt alapokra, hanem olyan számokat, ahol a zenei alapok, a hangszerelés, a dallam, a szerkezeti felépítés és a szövegmondás vagy éneklés stílusa alkotnak olyan egységet, harmóniát, amit a legtöbb esetben egész egyszerűen akkor is jó hallgatni, ha a szövegre komolyabban oda sem figyelünk. Ha végighallgatjuk a korábbi négy lemezt időrendi sorrendben, nem lehet nem észrevenni, ahogy a Bëlga mindegyikkel egyre jobban haladt a hagyományosabb dalformák felé, és már a Jön a gólemtől kezdve erősen sántított, ha valaki hiphop-zenekarnak (jön is a reflektálás az új lemezen), meg szimpla rappereknek próbálta titulálni őket. Az pedig, hogy mostanra sikerült szinte egy teljes albumnyi tényleg valódi dalt elkészíteni, már csak azért is bravúr, mert a süket is hallja, hogy ezeknek a srácoknak valójában nincs - például - értékelhető énekhangjuk. Van helyette azonban másodpercre pontosan kigondolt stílus, meg stílusok mindenféle keverése, zenei és nyelvi humor, hiszen a dalosodás ellenére nem mondható, hogy az ötödik Bëlga-albumon a szövegek, azok humora és tartalma háttérbe szorult volna, így aztán az első blikkre totálisan érdektelen, vagy közhelyes témákat is kifejezetten szórakoztató formában tálalják. Bëlgásan, ahogy megszoktuk, csak most még jobban összeáll az egész. Az olyan dalokat, mint a De szar itt élni, a Készülj fel a hangulatra!, a Boros, vagy a Hello BAZ megye (Bëlga blues) éppen ezért hiába támadnák a mindenáron fintorogni próbálók azzal, hogy olyanok, mintha az egyiket a Magyar Turizmus Zrt., a másikat az Országos Balesetmegelőzési Bizottság, a harmadikat néhány menőbb magyar borász, a negyediket meg a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat pénzelte volna, mert még ha így is lenne, könnyű szívvel bocsátanánk meg, sőt, támogatnánk, hogy lehetőleg csak minimum ilyen szintű reklámok készüljenek a későbbiekben is.

Végighallgatva a lemezt, azt gondolom, talán csak egyetlen dologban hibáztak a srácok. De ez sem konkrétan az album minőségéhez kapcsolódik. Amennyiben a Petőfi Rádiónak köszönhetően az elmúlt hetekben az ősz slágerévé tett Boros már a nyáron, vagy a nyár előtt kész volt, nem értem miért nem adták már akkor oda pár dídzsének. Simán lehetett volna a nyár slágere is, a hangulata alapján főleg, úgy pedig még nagyobbat szól és még nagyobb reklámereje lett volna. Persze lehet, hogy tévedek, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy lesz még néhány rádió- és (ha lesz elég klip, akkor) zenetévé-sláger a lemezről. Pont a fent leírtak miatt szinte mindegyik esélyes lehet, ezért nem tippelek, viszont a Kavbojhoz mindenképpen szeretnék látni videót.

Szóval a Zigilemez távolról sem csupán egy teljesen vállalható ötödik album, egy olyan csapattól, akik az elmúlt öt évben átlagosan évente adtak ki egy-egy lemezt (bár már önmagában ez is szép teljesítmény lenne), hanem jóval több ennél: nyilvánvaló fejlődés a korábbiakhoz képest és éppen ezért összességében a legszórakoztatóbb Bëlga-lemez is. Gyakorlatilag hibátlan. Az eddigi legeslegjobb és legfontosabb album címét tőlem pusztán csak azért nem kaphatja meg, mert ötödikként a fent leírtak ellenére sem képes már akkora erejű meglepetést okozni, és nem tud olyan poptörténelmi jelentőségű lenni, mint a Majd megszokod annak idején.