molot navrud

Antal Imre (1935-2008)

Van itt ez a doboz oldalt, korábban nem volt ennyire szem előtt, meg kicsit más volt a neve és a koncepció. Annakidején már itt elmondtam, hogy mi is ez, ami nagyjából még most is érvényes, de ismétlés a tudáshangya (plusz változott néhány dolog), úgyhogy most újra.

Sajnos vagy sem (döntse el a Nyájas Olvasó), ezt a nyavalyás blogot írni mostanában nincs érkezésem, persze olvasni (híreket, cikkeket) sem sok, de arra még valamivel több, és mivel azt gondolom, ami engem érdekel, talán azokat is, aki itt nézelődnek, az érdekesebb olvasmányaimat linkelem ebbe a dobozba. Általában aktuálisakat, de van, hogy találok valami régebbit, amit eddig még elkerülte a - természetesen egyébként mindenre kiterjedő - figyelmemet, és olyankor az is oda kerül. Azt gondolom, ez sokkal sűrűbben fog frissülni, mint az általam írt tartalom (ha majd ez egyszer nem így lesz, rohadtul boldog leszek), úgyhogy ha nincs új poszt, a dobozra akkor is érdemes ránézni.

Ami a linkek kihullását illeti, eddig az volt a rendszer, hogy egy új automatikusan letaszította a legrégebbit, ám ez mostantól nem így van: új link érkezésekor a régebbiek közül azt törlöm, amelyiket legkevésbé érzem már fontosnak, vagy már egyáltalán nem aktuális stb.

Gondoltam, szólok.

Mikey Dread (1954-2008)

Egyéves a mistablog 2.0. A legjobb posztokból készült egyedülálló válogatás itt található.

A köszöntést, jókívánságokat, könnyes meghatódást és persze az anyázást kommentbe várom, bár utóbbit törlöm, szóval inkább a többit.

Van egy KFT-szám, az a címe, hogy Nem a tiéd, nemrég hallottam a Petőfin. Sajnos nem készült hozzá videó, így nem tudom kitenni, viszont erősen javaslom a beszerzését, mert kurva jó.

Videónak meg itt van az alábbi. A Bankrabló, szintén KFT, elég jó ez is, és annyi köze van az említett másikhoz, hogy ugyan azon az - Éljen a szerelem! című - albumon szerepel. Ehhez valaha készült egy egész jó animációs klip is, de ezt sem találtam sehol, úgyhogy marad a koncertfelvétel a zenekar Indavideo-oldaláról, ahová amúgy nem értem, miért nem pakolják fel a korábbi klipjeiket.

Egyébként a teljes lemezt is nemrég hallgattam meg - pont a Nem a tiéd hatására -, eléggé rendben van az is, szóval a számmal együtt érdemes azt is beszerezni.

Most pedig megírom a Bornainak, hogy hová küldje a reklámpénzt.

Lehet fanyalogni a miatta, én is szoktam, és valóban eléggé semmilyen volt az idei, ám azt gondolom, az sem lenne jó, ha fél óra alatt lezavarnák az egészet, ahogy sixx írja, itt. Én például szeretem nézni a különböző összeállításokat és a különböző megemlékezéseket, sokkal inkább, mint a színpadon előadott dalokat, amik szinte mindig dögunalmas, giccses és szirupos, felejthető és hatásvadász szarok.

Amúgy szerintem idén a köszönőbeszédek voltak a legunalmasabbak. Igaz, ezek az elmúlt években egyre gázabbak, mióta leszabályozták az időkeretet, ám most tényleg egyetlen egy emlékezetes sem volt. Másfél nap elteltével szinte csak Cotillard bájosan kislányos meghatódását és Ethan Coen poénját tudom felidézni.

Nem tudom, hogy a köszönőbeszédeket is külön írják-e a színészeknek, tehát hogy ebbe bejátszhat-e a sztrájk, ám ha igen, egy kisebb (lehet túl naiv) világ omlik össze bennem. Nem szívesen venném tudomásul ugyanis, hogy például annak idején Cuba Gooding Jr. emlékezetes köszönőbeszédét előre megkomponálták volna.

Nagyjából ennyi jutott idén eszembe az Oscarról, ami jóval kevesebb, mint tavaly, de hát ez van. Tényleg elég semmilyen volt. A díjazottak nagy részéről nincs véleményem, ugyanis idén az átadóig szinte egyetlen jelöltet sem tudtam megnézni, leszámítva a Sweeney Toddot. Erről annyit, hogy bár Depp korosztályának legzseniálisabb amerikai színésze, de ha ezért most megkapta volna az Oscart, az csak tovább degradálta volna a szememben a már amúgy is megkopott fényű díjat. Na nem mintha Depp szar lett volna Nyakfelmeccőként, de semmivel sem nyújtott önmagához képest jelentősebb alakítást a Sweeney Toddban, mint az elmúlt tíz évben nagyjából bármiben, amiben szerepelt, úgyhogy ha azokért nem, akkor ezért se. (Remélem a későbbiekben is sikerül elkerülni esetében az "annyi nagy dobása volt már és még nem kapott, kapjon hát ezért, még akkor is, ha ez most nem olyan nagy szám" esetét.)

Ja és még annyi, idén egész tűrhető volt a magyar közvetítés. Persze lehetne fényévekkel jobb embereket találni a feladat elvégzésére, ám azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt le fogom íri: jövőre is inkább Balázsy Pannát szeretném hallani. Feltéve, persze ha csak belőle és Albert Györgyiből lehet választani.

Az a helyzet, hogy általában tetszeni szoktak Tim Burton filmjei. A világok, amiket teremt és az azok által előidézett hangulatok legtöbbször elég erősek ahhoz, hogy az adott filmek esetleges - bár nem jellemző - gyengeségeit (mondjuk, mint forgatókönyv, vagy színészi játék - ismét: nem jellemző!) elfedjék, elfeledtessék. Pontosan emiatt gondoltam, hogy a Sweeney Toddot Tim Burton rendezésében még a magamfajtának is érdemes lehet megnézni, holott a magamfajta ez esetben egy olyan faszkalapot takar, aki egy musical megtekintése közben leginkább csak arra bír gondolni, hogy mikor hallgatnak már el végre azok az idióta, giccses szarokat kornyikáló paprikajancsik ott a színpadon, vagy épp a filmvásznon. Szóval bíztam benne, hogy Burton képes lesz úgy elmesélni a történetet, hogy közben nem kapok frászt a műfajtól, amit használ.

Csakhogy hiába, mert úgy nagyjából az első fél óra után már minden bajom volt a moziban, még annak ellenére is, hogy Burton egy jó előre kiszámolt pillanatban bedobta mentőövnek Boratot, vagyis egész pontosan a most éppen talján borbélyt alakító Sacha Baron Cohent. Annyira jól kiszámolta, mikor kell engedni a nézők gatyamadzagján, hogy azt tanítani kéne, ám sajnos a probléma filmmel addig sem a humor hiánya volt, hanem hogy Burton világa egész egyszerűen nem bizonyult kellően erősnek ahhoz, hogy zárójelbe tegye számomra a műfaji sajátosságokból eredő kellemetlenségeket. Egész egyszerűen a Sweeney Todd közben mindvégig azt érzi a néző, hogy a film minden egyes kockáját látta már egy másik Burton-filmben, így az ezekkel teremtett világ és hangulat a legcsekélyebb mértékben sem túl érdekes, ijesztő, vagy éppen magával ragadó. Inkább kicsit unalmas. A nem rossz, de semmi extra esete, egy korrekt iparosmunka, ám annál nem több. Burton ez esetben valamiért nem volt elég bátor ahhoz, hogy egy igazi mestertől megszokott eleganciával és könnyedséggel csavarja ki, szedje elemeire és rakja újra össze alapanyagát, nem volt benne elég mersz (vagy kedv, vagy valami más) ahhoz, hogy túllépjen a műfaji kereteken és játszva rúgja fel vagy értelmezze újra a szabályokat. Egyszerűen a Sweeney Toddal Burton semmi olyat nem tett, amitől igazán maradandóan mesélné el a már egyébként igen jól ismert történetet, ha csak azt a néhány száz liter vért nem írjuk a számlájára, amit elfröcsköl a filmben és aminek a korábbi feldolgozásokban és az eredeti Broadway-darabban csak a töredékével találkozhatunk.

Pár napja fogtam magam és megnéztem a 9 és 1/2 randit. Tudtam persze előre, hogy nem kéne, de hát általában nem egyedül megy az ember moziba, így előfordul az ilyesmi néha. Ilyenkor van az, hogy bizakodok, talán mégsem lesz annyira szar, talán mégsem fogom annyira sajnálni utólag a rá kiadott pénzt, ilyesmi. Persze tudtam, hogy Sas Tamás ült a rendezői székben és ez garancia a nézhetetlenre, de hát onnantól kezdve, hogy megvolt a jegy, mi mást tehettem volna?

Aztán a közepe után szinte már csak azon gondolkoztam, hogy ezt tényleg nagyon nem kellett volna. De akkor már mindegy volt, úgyhogy ennek ellenére végignéztem. Azt gondolom, mindent elmond, hogy Sas előző filmje, az S.O.S. szerelem! ehhez képest egy filmtörténeti remekmű, egy La dolce vita, az azt rendező Sas Tamás pedig egy Federico Fellini a 9 és 1/2 randit összehegesztő Sashoz képest.

Valuska írt az Indexre a filmről, a részleteket, meg hogy pontosan miért egy rakás szar itt lehet elolvasni (ja, és amúgy én is egy Stefanovics "Lelkes Emese" Angéla-jeleneten nevettem egyedül, csak én a végén) úgyhogy ezen kívül én csak azt az egyetlen kérdést tenném fel, ami úgy hangzik, hogy: a filmet készítő stábnak a forgatás alatt egyetlen egyszer sem tűnt fel, hogy a legutolsó mellékszereplő is fényévekkel jobban alakít a filmben (és ez ennél a filmnél különösen durva), mint a főszereplő Fenyő Iván?

Legközelebb érdemes lenne megpróbálni ezt a magyar romantikus vígjáték című feladatot egy normális forgatókönyvíróval, egy jobb rendezővel és egy középiskolai színjátszószakkör önjelölt szépfiújánál némileg több tehetséggel bíró főszereplővel végrehajtani, abból talán kisülne valami nézhető.

Először arra gondoltam, hogy egyetlen szó nélkül rakom ki ezt a videót, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Még akkor is, ha nincsenek szavak erre a zenére.

Az At Les nem csupán a géniusz Carl Craig egész életművének csúcspontja, hanem egész egyszerűen AZ EGYIK LEGZSENIÁLISABB ZENE, AMIT EMBER VALAHA ALKOTOTT. Képtelen vagyok megmagyarázni, miért gondolom ezt így, de hosszú évek óta így gondolom.

Ha először hallod, azt fogod gondolni a meghallgatása után, hogy ebben nincs semmi különös. De hallgasd meg újra, majd újra. Leírhatatlan az atmoszféra, amit teremt. Ha nem először hallod, de szerinted túlzok, akkor két lehetőség van: lehet, hogy igazad van, és tényleg túlzok, ám lehetséges, hogy nincs igazad, csak egyszerűen kibaszott veled a sors és képtelen vagy igazán érezni ezt a zenét. Fogalmam sincs, hogy melyik tükrözi a valóságot, de nem is érdekel. Egy a lényeg: hallgasd!

Ha valaki szeretné tudni, hogy mit érdemes leginkább hallgatni egy csendes, majd egyre hangosabb, hideg, majd egyre melegebb, szürke, majd egyre színesebb reggelen, annak most megmondom, mert én ilyen jófej vagyok.

A nagyszerű Hot Chip egészen a lélek mélyéig hatoló Colours című számát, amivel csak az az egy baj van, hogy nem ötször ilyen hosszú.

Ha egy nagyon gyenge poént akartam volna elsütni, azt a címet is adhattam volna ennek a posztnak, hogy Ezt az HBO jól elBAFTA. Mert hát se szó, se beszéd, a díjátadó beígért közvetítése elmaradt, helyette este tíztől volt egy csomó filmajánló, meg így készült, féltizenegy körül pedig - amikor már kezdett igen idegesítő lenni a késlekedés - egész egyszerűen belekezdtek valami filmbe.

Az, hogy mindez miért történt, rejtély, talán egy technikus elaludt a pult mögött és mikor felébredt már késő volt kapcsolgatni, ám az biztos, hogy mostanában valamiért nem igazán megy az HBO-nak az ilyesmi. Nem túl rég például a kettes csatornájukon maradtak le a feliratok az Életmű-díj: Al Pacino felvételéről, bár akkor legalább leadták, amit meghirdettek. Azért a nem is olyan alacsony előfizetői díjért cserébe illene legalább a megszokott színvonalat tartani, abba viszont eddig nem fért bele az ilyesmi. A terem búráját!

Legközelebb inkább az online közvetítést választom. Egyébként itt vannak a díjazottak. (Asszem meg kell barátkoznom ezzel a Vágy és vezekléssel, legalább annyira, hogy megnézzem, de piszkosul nehezen megy.)

Tegnap a Tényekben azt bírta mondani a vasutasok sztrájkja, valamint a volántársaságokkal való egyezkedések kapcsán a MÁV szóvivője, hogy annak beláthatatlan következményei lesznek, ha kiderül, hogy a személyszállítást a volántársaságok is meg tudják oldani. Lehet, hogy nem szó szerint idézek, de ez volt a lényeg. (A beláthatatlan következmény kifejezést egész biztosan használta.)

De kérdem én: mi a fészkes fene az a marha nagy beláthatatlan (az ő szótárukban nyilván az egész ország lakosságát rettentő borzalmasan érintő) következmény, amire céloz a szóvivő úr? Kiderül netán, hogy a magyarországi személyszállításban nincs is szükség a vasútra?

Hujuj, ez aztán tényleg borzasztó súlyos, kész armageddon. No, de kinek is?

Hát nekik. A tavalyi évben 27 milliárd forint veszteséget produkáló MÁV-nak, valamint a dolgozóinak, akik nyilván elvesztenék az állásukat attól a beláthatatlan - valójában azonban egész jól belátható - következménytől, hogy onnantól kezdve busszal utazna a magyar, nem pedig vasparipával.

Ezen kívül azonban - akárhogyan is töröm a fejem - senki másnak nem jelentene ez semmiféle problémát, senki nem járna rosszul, busszal még kényelmesebb és gyorsabb is utazni, mint azokkal a rozsdás, büdös, rohadó, nyekergő, tetű lassú vasszörnyekkel, amiket a MÁV személyszállításra bír használni a pofátlanság határát már nagyon régen messze meghaladó jegyárakért cserébe. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben nem kellene a MÁV-nak a személyszállítással bíbelődnie, talán az éves veszteségük is jelentősen kevesebb lenne, azaz kevesebb pénzt tapsolnának el (Fidesz style on) az adófizetők adóforintjaiból (Fidesz style off), amivel mindenki jól járna, bármilyen furcsa, hosszútávon még azok a vasutasok is, akik emiatt esetleg elvesztenék az állasukat. (Azt nem merem megkockáztatni, hogy ilyen esetben talán még nullára is ki tudna jönni évente a MÁV, túl nagyot ne álmodjunk, mindannyian tudjuk, hol élünk.)

Hetek óta szinte minden nap eszembe jut ez a szám, úgyhogy már nagyon itt volt az ideje, hogy kirakjam. Mindig az jut róla eszembe (a Kraftwerk, meg persze a Yello mellett), hogy '98-ban, amikor megjelent Sven azonos című lemeze, kezembe került az akkor még tinibibliának számító Bravo, aminek a rövid, pár mondatos lemezkritikájában nagyon lehúzták, és ha jól emlékszem mindössze két pontot kapott az ötből. A cikk írója azt hiszem külön kiemelte ezt a zenét, mint az egyik legrosszabbat a lemezen.

Nos, maradjunk röviden annyiban, hogy már akkor sem értettem vele egyet.

Amúgy, lehet kapni még itthon Bravót? Venni kéne egyet, egész biztosan marha érdekes dolgokat lehet megtudni belőle. Például, hogy mire gerjednek manapság a tizenkétévesek. Komolyan érdekelne, mert el nem tudom képzelni, hogy ez a Mark, meg a No Thanx komolyan akkora király a köreikben, mint amennyire innen nézve annak tűnnek.

Lesz ma este az Egyetleneim a Dunán. Gondoltam szólok, mert érdemes megnézni. Itt megírtam korábban, hogy szerintem milyen, kommentben meg megírhatja bárki - miután megnézte, vagy ha már látta -, hogy szerinte milyen. Nem mellesleg lesz ma a sokszoros díjnyertes Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz is, érdemes megnézni azt is, jót fog tenni az Egyetleneimben megfáradt szemnek. Pont utána kezdődik, szóval minden adott.

A tovább után pedig a trailerek, még egy kis kedvcsinálónak.

Napok óta téma szinte mindenhol, hogy egyes hazai börtönökben pénzért cserébe bizonyos rabok különös bánásmódban részesültek. Többször mehettek beszélőre, több csomagot kaphattak, több volt a szabadság, meg ilyesmiket mondanak. Az ügyben érintett majdnem egy tucat büntetés-végrehajtási dolgozó, sőt börtönigazgatók is. Mindez, nem mellesleg, tavalyi ügy, csak most buggyant ki a paplan alól.

A helyzet világos, hogy erről beszámol az országos média, az meg természetes. Egyetlen dolgot viszont nem értek, mégpedig, hogy miért ez a marha nagy álszent megdöbbenés, amivel napokon keresztül képesek vagyunk ezen kattogni? Hiszen semmi rendkívüli, vagy különös nem történt. Nem kell töprengeni hosszasan, hogy hova is tegyük a polcon ezt az ügyet, milyen címkével lássuk el, hiszen komoly hagyományai vannak ennek hazánkban, afféle nemzeti specialitás, amivel gyakran hamarabb találkozik egy hozzánk látogató külföldi, mint a babgulyással vagy a mézes barackkal. Mi pedig naponta szembesülünk, együtt élünk vele, sőt akad, aki jobban igényli, mint a reggeli kávéját.

Neve is van. Úgy hívják: korrupció.

A papok már fellázadtak, és ha nekik eszükbe jutott, akkor vajon a borászok, sommelier-k, szakácsok és a többi munkakörileg iszogató mikor fog tüntetni a Kossuth téren?

Igen ritka, amikor két - egyébként egymástól független - zseni összetalálkozik és együtt létrehoznak valami nagyszerűt, de időnként azért megtörténik. A világnak pedig vannak olyan rendkívül szerencsés pontjai, ahol a halandó ember tanúja lehet egy ilyen találkozásnak, vagy legalábbis a találkozás eredményének. Ilyen volt például a North Sea Jazz Festival tavaly, ahol a jelenkori fekete zene egyik koronázatlan királynője India.Arie (mert a másik kettő ugye Erykah Badu és az utánozhatatlan Lauryn Hill), valamint a nem kevésbé lenyűgöző énekes-gitáros-szájtrombitás Raul Midón léptek együtt színpadra.

Képtelen vagyok nem elragadtatva írni erről: egyszerűen elementáris, még monitoron keresztül is sugárzik belőlük az a megmagyarázhatatlan elemi erő, amit jobb híján csak zsenialitásnak hívunk.

Sajnos Magyarország nem az a hely, ahol egy ilyen találkozás eséllyel létrejöhet. Sajnos Magyarországon elenyésző azok száma, akik ismerik e két géniuszt. Pedig. Hallgasd!

Nem a The Moog, nem is a Magashegyi Underground a jelöltek közül. Nem. Mark.

Hát nem megmondtam, hogy ez az egész egy nevetséges, komolytalan, szánalmas - de persze azért államilag támogatott! - szar?

(A többi díjazottat nem láttam, de ennyi is bőven elég volt.)

UPDATE - 2008.01.26.: Gondoltam linkeket is rakok a posztban megnevezettekhez. Raktam is, és ekkor újabb hasznos infókkal gyarapodtam.

Mark szájtjáról rögtön megtudtam, hogy "Mark csak az iwiw-en van fent (Mark_ néven). A myvip-en és a myspace-en sincs fent!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!", valamint, hogy nem csak az év felfedezettje lett, de ő lemeze lett az Az év hazai pop albuma is.

Persze közben a másik két zenekar szájtját is linkeltem, de a The Moog oldalán csak olyan infók vannak, mint például ez: "Újabb sikert ért el az I Like You, hiszen nemrég a tengeren túlon is felkerült rotációba a klip, mégpedig az MTVU csatornán. A csatorna az MTV network egyik csatornája és egész Amerika szerte 750 kollégiumban és campusban nézhetik a hallgatók a legfrissebb zenekarok klipjeit. Az MTVU The Freshmen című műsorában, - ami magyarul az egyetemi hallgatók első éveseinek nevét, a "gólyát" jelenti - három hete öt klip közt a mi klipünk is feltűnt. A nézők szavazhattak melyik klip kerüljön be rotációba és köszönhetően Nektek a The Moog győzedelmeskedett, úgyhogy azóta többször is látható volt a klip a csatornán." Az oldal amúgy megemlíti azt a másik tök jelentéktelen dolgot is, amiről az ősszel sokan mások is hírt adtak, miszerint: "A klip mellett a számra is felfigyeltek az Egyesült Államokban, mégpedig a Vészhelyzet sorozat zenei szerkesztői. A BugMusic honlapján legújabb hírek közt számol be arról, hogy az Amerikában is futó sorozat jövő heti epizódjának kísérőzenéjeként köszön majd az I Like You."

Mindezek után azt hiszem teljesen reális a végeredmény. Szürreális.